Al Ferasa Hungary

Az arcolvasás ősi művészete

 

Wael Abdul-Hamid senior arcolvasó mester

Wael története

Az első benyomások

„Egy csendes arcnak sokszor hangja és szava van.” Ovídiusz, római költő (Kr.e. 43 –  Kr.u. 17.)

Anyák gyakran szokták azzal riogatni a különféle grimaszokat vágó csemetéiket, hogy „Vigyázz, mert úgy maradsz!” Ha én ezt annak idején tinédzser koromban elhittem volna, akkor feltehetően odafigyeltem volna arra, hogy ne vágjak olyan meghökkent arcot azon a bizonyos napon, amely egy átlagos  szeles napnak indult az Arab-sivatagban, miután olyasvalaminek voltam tanúja, ami egyszer s mindenkorra megváltoztatta az életemet.

Egy földrajzi tanulmányi kiránduláson vettem részt az osztálytársaimmal; ez egyfajta kimenőnap volt a kuwaiti iskolában. Déltájt egy beduin táborba értünk, ahol sátrat állítottak nekünk, hogy egy kis időre megpihenhessünk az árnyékban. A kirándulás egyik célja az volt, hogy mi, városi gyerekek tanuljunk egy kicsit Arábia nomád örökségéről, ebből kifolyólag biztattak minket, hogy miután pihentünk egy keveset, majd elfogyasztottuk a híres beduin vendégszeretettel felszolgált kávét, nyugodtan sétálgassunk a táborhelyen.

Így hát két barátommal, Abdul-Aallal és Adellel nekivágtunk a tábornak, majd a tábor szélén beszédbe elegyedtünk a törzs egyik idősebb tagjával. A beszélgetésünk hamarosan komoly irányt vett. Mindez már nagyon rég történt, mégis tisztán emlékszem mindenre, mert azt követően újra és újra lejátszottam az elmémben az egészet.

„Fiam, Te aztán igazán szeretsz enni, igaz?” – mondta az idős ember Abdul-Aalnak, miközben rámkacsintott. „Igen, így van! Igen, így van!” Adal jóízűen nevetett. „De hát honnan tudja ezt?” Abdul-Aal ugyanis sem nem volt láthatóan túlsúlyos, sem pedig nem volt étel a közelben. „Ugyanonnan”, mondta az idősebb férfi, „ahonnan azt is tudom, hogy a mostohaanyaád nem túl kedves hozzád, pedig nem ezt érdemelnéd, mivel Te egy kedves és finom gyerek vagy.” Adal szeme erre tágra nyílt a csodálkozástól. Én mit sem tudtam arról, hogy a mostohaanyja hogyan bánik vele, azt azonban tudtam, hogy csonka családból származott, ami igen ritka volt az akkori arab kultúrában, így az, hogy ez az idős törzsi ember tudott erről, igencsak meglepően hatott.

„Tehát, akkor hogyan van ez?” kérdeztem. „Tudok arcot olvasni.” Hosszabb hatásszünet, majd megkérdeztem: „Nos, és az enyémet nem fogja olvasni?” „Rendben. Te feltehetően nagyon jó tanuló vagy, azonban kissé beképzelt is, ezért vigyázz, nehogy önelégültté válj.”

Így történt, hogy olyan arckifejezéssel bukkantam fel ismét a táborból, amilyet senki sem kívánt volna magának egy ilyen változó széljárású napon. Meghökkent? Elképedt! Fogalmam sem volt, hogyan csinálta az öreg, de mindaz, amit mondott, igaz volt. Hamarosan homokvihar kerekedett, s ilyenkor egyfajta misztikus hangulat lengi be a sivatagot. A megváltozott fény- és hangviszonyok, körös-körül pedig a sivatag tapintható végtelensége együttesen egyfajta természetfeletti hatalom benyomását keltette. Azonban bármennyire is lenyűgözőek voltak ezek a természeti jelenségek, én mégis azzal voltam elfoglalva, hogy nyugtatgassam magamat: mindaz, aminek tanúi voltunk, sokkal inkább egyfajta bűvészmutatványra hasonlított, mintsem valódi sivatagi mágiára.

Akkoriban nagyon tudományos beállítottságú voltam, s így természetemből adódóan szkeptikus is. Próbáltam magamat meggyőzni arról, hogy ebben csak annyi volt az igazság, mint az újságokban olvasható horoszkópokban, ahol bizonyos nézőpontból bármi igaz lehet, ha az ember hinni akar benne. Ugyanakkor tudtam, hogy ez nem elegendő magyarázat azokra a konkrét tényekre, amelyeket az öreg mondott. Az ezt követő rövid beszélgetésünkből kiderült, hogy a két barátom a történteket könnyedén félresöpörte, mondván, ezek csak egy vénember ostobaságai; közben láthatóan ingerültté is tette őket az idős férfi főnökösködő viselkedése, s talán kissé zavarba is ejtette őket az, amiket mondott. Ami engem illet, az, hogy képtelen voltam magyarázatot találni a történtekre, arra késztetett, hogy továbbra is csak ekörül járjanak a gondolataim még akkor is, amikor a busz ismét begördült az iskolaudvarunkra…

Hazaérvén elmondtam a tapasztalataimat Anyámnak és Apámnak, de ahelyett, hogy a szokásos: „Ugyan már, ne vedd túl komolyan” választ hallottam volna, Apám láthatóan megdöbbenve így szólt: „tudtam, hogy egy napon ez meg fog történni.” Ekkor elmondta, hogy a Nagyapám, Ali Haider sejk, egy közismert és köztiszteletben álló szufi vezető volt, akárcsak az ő apja, valamint az őt megelőző generációk is. Sőt, hogy a vérvonalunk egészen Mohamed prófétáig nyúlik vissza, nyugodjék békében. Tudom, sokan szeretik ezt hangoztatni magukról, mindazonáltal a Nagyapám volt az utolsó ismert szufi vezető, aki a mekkai Kába kő kulcsait őrizte. Apám azt is elmesélte, hogy a Nagyapám a születésemkor rám mutatott, és megjósolta, hogy én leszek az, aki majd a családi hagyományt továbbviszem, s tanulni és tanítani fogom a Ferasát, ami a szufi hagyományuk számottevő része volt. Apámat nem igazán érdekelte ez a szufi hagyomány, s azt hitte, bennem sem fog túlságosan nagy érdeklődés ébredni iránta. Ekkor már értettem, miért döbbentette meg őt annyira az, hogy a sivatagban találkoztam ezzel a beduinnal, ami beigazolni látszott a Nagyapám jóslatát. Attól fogva az Apám mindent átadott nekem, amit a Nagyapám megtanított neki, én azonban tudtam, hogy ennél még sokkal több minden van!

…S ezzel kezdetét vette az egész életre szóló elragadtatásom az emberi arc nyelvezete iránt. Kutatói küldetésem azután elvezetett a régi egyiptomi könyvtárakba, ahol ősi dokumentumokat tanulmányozhattam, az iszlám és valamennyi nagyobb vallás tanulmányozásához; a pszichológia és szociológia tanulmányozásához; az arcolvasás nyugati történetének tanulmányozásához, a jelenkori tudományos eredményekhez, és sok-sok beduin táborba is eljutottam.

Ilyen módon fejlesztettem ki arcolvasási képességeimet harmincévnyi nemzetközi üzleti élet mellett, mígnem képessé váltam mindarra, amit a beduinok tudtak, sőt még többre is.
Muzulmán családból származván olvastam Mohamed próféta egyik figyelmeztetését is, miszerint „Óvakodjatok a hívők Ferasájától, mivel ők Isten fényével látnak.” Tanulmányozván az iszlámot és az iszlám vezetőket, arra jutottam, hogy egy olyan civilizáció, amely annyira tudományos beállítottságú volt és megannyi találmányt adott a világnak, a Ferasát a filozófiája integráns részeként használta, és nem kívánt ezügyben semmilyen vallásos cenzúrát alkalmazni. Számomra ez azt jelenti, hogy a Ferasát mindenféle vallásos aggály és háttér nélkül is lehet tanítani és tanulni; mindössze annyi szükséges hozzá, hogy az emberben legyen egy mély érdeklődés az egész emberiség iránt.

A későbbiekben rengeteg beduin tábort bejártam, de sajnos csalódottan tapasztaltam, hogy ők mindnyájan sokkal jobbak voltak abban, ahogyan arcokat olvastak, mint abban, hogy ezt el is tudják magyarázni; amikor valamiféle elméletről faggattam őket, csak annyit tudtak felelni, hogy „ez egyszerűen így van!

Akkoriban még nem nagyon értettem azt, hogy számukra ez olyan volt, ahogyan egy gyerek megtanulja az anyanyelvét – még messze azelőtt, hogy iskolába menne, és megtanulna olvasni, nemhogy nyelvtannal is foglalkozna, így hát már-már azt gondoltam, hogy szándékosan akarnak engem kizárni ebből a féltve őrzött titkukból. Így aztán utolsó mentsvárként szaván fogtam az idős beduint, és a könyvekhez fordultam. Persze nem az iskolai tankönyveimhez, hanem mindenféle olyan könyvhöz, ami bármi kis fényt tudott deríteni a Ferasára.

No de hogy folytassam: eléggé hihetetlennek találtam, hogy a beduinok ilyen magas szintre tudtak jutni az arcolvasásban anélkül, hogy értették volna, hogyan is működik ez; ekkor egy tudós barátom az egyiptomi Kairóba irányított, amely viszonylag közel esett ahhoz a szíriai egyetemhez, ahol mérnöknek készültem tanulni. A kairói könyvtárakban volt jónéhány érdekes dokumentum, amelyekben a Ferasa filozófiájáról esett szó, s ezek némelyike szinte érintetlenül porosodott ott már a 10-11. század óta, amikor az arab civilizáció még a tudományos világ központja volt, az arab könyvtárak pedig a klasszikus tudás és műveltség letéteményesei voltak. Ezen értekezések többsége az iszlám vallás téma iránti lelkesedésén alapult, és sok közvetlen utalás volt bennük a Koránra is.

Nem tudok teljes bizonyossággal választ adni arra, hogyan is jutottak eredetileg erre a rendszerre, mivel a beduin módszer úttörői már rég nem élnek. Elképzelhető, hogy pusztán a sok-sok generáción keresztül végzett megfigyelésre alapoztak. Végtére is sokkal zavartalanabb körülményeik voltak a megfigyeléshez, mint ami manapság számunkra rendelkezésre áll; hiszen a sivatagi élet rendkívül egyszerű volt, s emiatt sokkal könnyebb volt megfigyelni egy-egy arc és személyiség összefüggéseit. De az is lehetséges, hogy akadt egy-két olyan beduin is, akik egyfajta deduktív következtetést alkalmazva jutottak annál többre, mint amire az átlagemberek egy élethossznyi megfigyelés alatt tudnak jutni.

Ez utóbbi elmélet egybeesik az én tapasztalataimmal is. Jómagamnak nem volt részem abban, hogy akárcsak egy olyan megfigyelést is láthassak, amellyel ezen beduin módszer úttörői rendelkezhettek valami módon, ha ez a szétszóródott örökségük elgendőnek bizonyult számomra ahhoz, hogy megtaláljam benne a rendszert. Márpedig megtaláltam. Éppen ezért úgy hiszem, hogy néhány kulcsfontosságú megfigyelés kombinációja volt az, amely a módszer úttörőit elvezette néhány párhuzamos logikai lépéshez, majd ezen lépések és a megfigyelések kombinációja az, ami a „Heuréka!” élményeket okozza, amikor valaki megfejti az egész rendszert.

Nagyjából húsz évvel ezelőtt kezdtem vágyat érezni arra, hogy másoknak is megtanítsam ezt a módszert, amely újfajta minőséget kölcsönöz az egész életnek, így aztán úton-útfélen tanítottam, valahányszor a hullámvasúthoz hasonlító vállalkozói karrierem ezt engedte.

Noha szeretem, ha a tanítványaim élvezik is, amit tanulnak, mindazonáltal a Ferasa sokkal több annál, mintsem csupán a hiú kíváncsiságot elégítse ki. A haladó arcolvasásnak számos gyakorlati alkalmazása van (egyéni, professzionális és társadalmi szinten is), azonban én szeretem ezeket kart karöltve megvitatni a filozófiai és etikai megfontolásokkal együtt. Személy szerint az foglalkoztat leginkább, hogy hányféle finom módja van annak, hogy ez a téma mind az egyéneknek, mind az egész társadalomnak hasznára legyen.

Sok száz embernek segítettem már ezáltal abban, hogy más módon tekintsenek rá mind a személyes, mind a szakmai életükre, hiszen a haladó arcolvasási képességek az emberi kapcsolatok, a humán társadalom és a humán feltételek mély megértését teszik lehetővé. Ha helyesen értjük, akkor ez hozzájárul az önismerethez, hogy elérhessük mindazt, amire hivatottak vagyunk, nagyobb önbizalomra és elismerésre tegyünk szert, továbbá olyan mértékű empátiára, megértésre és világos tudatra, amit nem is lehet szavakkal kifejezni.

Megosztás
- No Comments on this Post -